Lego Ferrari Collection - A bevezetés

Mostanában kezdem igazán felfedezni, hogy milyen szép alkotások születnek a Lego háza táján. Persze eddig is ámultam - bámultam a kiállításokon, mert hát voltam egyen - kettőn, de ami most a poszt apropóját adta az nem mást, mint a Shell - Ferrari kollekciója. 

Ismerős a szitu, - hiszen most sincs másképp - tankoljál x liter üzemanyagot, és x forintért válasz hozzá a hat Ferrari autóból. A cél pedig, hogy gyűjtsd össze mind a 6 darabot. Jelentem beszereztük őket, összeépítettük, és felmatricáztuk mind a hatot. Szépek, jók, élethűek, és még a pénzüket is megérik - ismerve a Legok kereskedelmi árait. Persze nekünk sem sikerült volna, ha nincs az édesapánk és az ő céges autója, ami sokat megy és ebből adódóan sokat kell bele tankolni. Tehát ez a projekt nem jöhetett volna létre nélküle. Köszönjük még egyszer!

Arra gondoltunk, ha már a banda ilyen szépen összegyűlt, akkor mutassuk is be nektek őket hat posztban. Tehát megcsodálhatjátok majd a Lego modelleket, és mellettük pedig az ő hús - vér, akarom mondani, lemez és benzin testvérüket is. Szóval öveket becsatolni, a jövő héttől hat héten át egy - egy Ferrari rója majd a RetroGarázs Blog virtuális útjait. Várjátok?

Angliai retroautók - Part 2.

Az előző posztokban már említettem, hogy számomra három kedves autót szeretnék bemutatni innen a messzi Angliából. A mai poszt főszereplője bár erős német gyökerekkel rendelkezik, de az angol piacra is készült belőle. 

A VW Transporterek története egészen a második világháborúig nyúlik vissza. Most viszont nem akarok senkit untatni a történeti előzményekkel, viszont mielőtt rátérnék a VW T3-as bemutatására illő pár szót ejteni a méltán híres elődökről. Az első VW transporter stílusosan a T1-es jelölést kapta, majd következett a T2-es, és a mai posztunk főszereplője a T3-as. Mind a három generáció közös jellemzője, hogy többféle kivitelben készültek, rendkívül strapabírók, és tartós járművek. Ez utóbbi természetesen csak saját véleményem. A kivitelek a következők: mikrobusz, zárt áruszállító, platós, dupla fülkés - platós. 

Az első generáció, azaz a T1.

A második generáció, azaz a T2.

A T3-ast a nyolcvanas évektől kezdték gyártani. Az első szériás T3-as kerek lámpás volt, majd őt követte a dupla kerek lámpás változat, majd a sort a téglalap lámpás zárta. Számomra mindegyik T - széria igen kedves, hiszen a maga bájával hamar belopja magát az ember szívébe. A VW mikrobuszok a hippi korszak szimbólumainak is számítanak, és bár sok autógyártó próbálkozott hasonló koncepciót gyártani, a VW stílusos egyeduralmát nem tudták megdönteni. 

Az első szériás T3-as

Természetesen nemcsak a tartósság szól a VW T3-as és a VW T - sorozat mellett, hanem az, hogy sokféle módon alakíthatjuk, és a saját képünkre formálhatjuk. A legkedveltebb, legnépszerűbb átalakítási mód, amikor kempingbuszt készítenek belőle. Ezt akár mi is megcsinálhatjuk otthon, saját kezűleg, hiszen rengeteg alkatrészt lehet hozzá kapni akár a bontókban, akár külföldi, vagy hazai internetes oldalakon. Régi vágyam teljesülne, ha lenne egy ilyen buszom, szuper kis kemping verzióban, és mezítlábas kempingesként bejárhatnám vele a világot.

Egy kicsit komolyabb kemping változat. 

Itt Londonban is van egy szép, kemping busz. Ez magasított kivitel, és feltehetőleg utolsó szériás, tehát téglalap lámpás. Ahol eddig megfordultam - találkozók, tuning show, stb. - szinte mindenhol láttam egyet, és azt is bizton állíthatom, hogy a mai 20-30 éves fiatalok is szeretik, emellett kiváló tuningalany.

Egy minimál tuningos verzió. 

Nektek melyik VW tetszik? Bevállalnátok egyet?

Angliai retroautók - Part 1.

Az előző posztban már esett szó arról, hogy milyen új tevékenységgel próbálom a veterán, retro, modelles és makettes hobbim iránti vágyamat csillapítani. Akkor még képek nélkül megemlítettem egy pár autót, amelyek a brit utakat rótták egykor, és napjainkban is nagy becsben vannak tartva. 

Az első ilyen járgány a Triumph Acclaim. A márka Európában a motorkerékpárjairól híres, de szerintem többségünknek nem a motor, hanem az autó jut először az eszébe. Gyakran sétáltam el mellette, amikor munkát mentem keresni, vagy amikor a boltba mentem. Először nem tulajdonítottam nagy szerepet a piros színben pompázó csodának, de a sok modern verda közül kitűnt a nem mai külsejével. Először bevallom őszintén nem is néztem, hogy milyen márka, távolról egy 80-as évek körüli Hondának nézett ki a maga egyszerűségével. 

Ezt az autót ha jók az adataim 1981 és 1984 között gyártották. Ekkor még a British Leylnad Motor tulajdonában volt a Triumph márka. A hetvenes évek végén a British Leyland Motor súlyos anyagi gondokkal küzdött, és a két saját fejlesztésű - Austin Metro és a sedán LC10 - autó mellet nem volt lehetőségük arra, hogy a két autó közötti rést, egy szintén saját fejlesztésű autóval toldják be. 

A British Leyland Motor több autógyártóval folytatott tárgyalást, hogy egy, már meglévő autó licencét megvásárolva szüntetik meg a fent már említett rést. 1979-ben egy nem várt partnerre akadtak a Honda személyében, és még ebben az évben megegyeztek egy Honda licenc megvásárlásáról. Az autó a Honda Ballade volt, mely a szedán változata volt az akkor gyártott Civicnek. Természetesen a britek egy kis változtatást eszközöltek az autón, hogy emlékeztessen a Triumph sportos hagyományaira, valamint figyelembe vették a brit piac sajátosságait. 

A Triumph nem örvendett nagy népszerűségnek a bemutatásakor, sokan nem tekintették másnak, csak egy japán autónak. Voltak akik a brit autógyártás végét látták az új Triumphban. Ennek ellenére mégis a legmegbízhatóbb, és két éves forgalmazása alatt a legtöbb példányszámban eladott járműve volt a British Leyland Motornak. 

Megbízhatóságát igazolja az a tény is, hogy egy vagy két tulajdonossal rendelkező, valamint sokat futott, tökéletesen működő autókról van szó. Nem ritka a 20-30 éve egy tulajdonossal rendelkező gépek sem. 

A Triumph Acclaim az utolsó Triumph jelvényes autó, ugyanis 1984-ben a BLM úgy határozott, hogy szünetelteti a Triumph gyártását. A csoport még megvette a következő Civic licencét is, de azt már Rover 213-ként dobták piacra.

Hobbipótló tevékenység

Azt mondják, hogy egy hobbi vagy szenvedély addig tart, amíg az ember csak kedvtelésből csinálja. Ha már a munkája is kapcsolódik a hobbihoz, akkor már nem tartja olyan fontosnak, és lassan haladva az idővel egyre inkább háttérbe szorul, majd eltűnik. 

Ez persze csak egy okos ember feltételezése, arról, hogy milyen módon reagál az ember a különböző élethelyzetekre. Amikor rájöttem arra, hogy érdekelnek az autók, a motorok, a maketteket, szinte biztos voltam abban, hogy én ezekkel szeretnék majdan foglalkozni. Persze az élet másfele sodort, és habár tanultam több helyen, több szakmát, szinte egyik sem kapcsolódik az autókhoz. Az is lehet, hogy a poszt elején leírt feltételezésből indultam ki, és valóban tudatosan alakítottam az életemet így, vagy csak a véletlen műve az egész. Az igazat megvallva nem tudom rá a választ. 

Egy biztos, hogy a hobbim, amely mára az életem részévé vált, fontos a számomra, hiszen ez a tevékenység az, ami örömet, kikapcsolódást, és emberi kapcsolatokat adott nekem. Mikor Verával úgy döntöttünk, hogy belevágunk a mi nagy utazásunkba, akkor nyilallott belém először a felismerés, hogy egy idegen országban hogyan tudok majd a hobbimmal foglalkozni. A kezdeti időszakban nagyon nehéz volt, hiszen London nagyon drága, de próbáltam megtalálni minden apróságban a hobbimat. A britek nem igazán rajonganak a régi autókért, nem rohangál annyi veterán jármű az utcákon, mint nálunk. Ez persze magyarázható azzal, hogy nagyobb a munkalehetőség, jobb a kereset, és az emberek megengedhetik maguknak a fiatalabb, modernebb autókat. Viszont van egy kis százalékuk, akik a jól bevált Triumph Acclaimtól, a VW T3-astól, a VW Golf III.-tól, vagy a Bedfordtól nem akarnak megszabadulni, és úgy bánnak vele, mintha családtag lenne. Ezt miből gondolom? Abból, hogy szinte egytől - egyig úgy karban és becsben vannak tartva, mint egy új szalonautó. 

Ameddig itt kint élünk próbálok fényképet készíteni olyan autókról, amelyek már veterán korban vannak, mégis szépek, és rendezettek. Egyenlőre ez az a tevékenység, mely az én retros, veterános, modelles szívemet örömmel tölti el, persze csak a család és Vera után. 

Ezért zárják kettő vagy három lakattal

Már egy ideje figyelem a londoni kerékpárokat, kerékpárosokat. Mivel a blog járművekkel, makettekkel és modellekkel foglalkozik így azt gondolom, hogy a következő poszt illeni fog az eddigiek közé. 

Szóval a kerékpárosok. A magyarok sem kutyák - tisztelet a kivételnek - a közlekedést illetően, de itt még nagyobb számba fordul elő azon kerékpárosok száma, akik fittyet hányva a közlekedési szabályokra, a saját maguk által írt kreszt alkalmazzák. Igazából ez egy kis kitérő volt, nem is akarok senkit fárasztani a kerékpárosok közlekedésével, sokkal inkább nézzük meg azt a jelenséget, amikor a kerékpárt leteszik, és próbálják ezt minél biztonságos módon kivitelezni. 

Az itteni bicajosok nagy része kettő, vagy inkább három lakattal jár, hiszen fő a biztonság. Egy lakattal rögzítik a vázat a kerékpártartóhoz, a másodikkal a hátsó kereket a vázhoz, és a harmadikkal pedig az első kereket a vázhoz, vagy a kerékpártartóhoz. Ezzel ugye nincs is gond, hiszen annak a valószínűsége, hogy ellopják a kerékpárt, vagy annak valamelyik alkatrészét szinte minimális. 

Mert lopás az van itt is, hiszen ez a világ sem olyan már, mint pár évvel, évtizeddel ezelőtt. A következő képen látható bringa tulajdonosa valószínűleg igazán meg fog lepődni, mikor este, vagy délután fel szeretne pattanni a reggel még teljes pompájában ott hagyott kerékpárjára. Igaz a "szakemberek" nem tudtak teljes munkát végezni, hiszen a váz és a hátsó kerék megmaradt a tulajnak. És mi hiányzik? Hát hogy is mondjam: szinte minden. A kormány, az első kerék, a váltók, fékek, a pedál, és egyéb járulékos alkatrészek tömkelege, amelyek nélkül nem működik a rendszer, és amelyeket pótolni kell a tulajnak. Szerintem egyszerűbb lett volna, ha vesz még két lakatot, hiszen, mint már említettem itt is fő a biztonság.

Nem a legjobb a kép, de a lényeg látszik. Ezért zárd le több lakattal.

Bíborban, bársonyban

Itt élünk a brit fővárosban, és nyitott szemel járjuk a várost, hiszen most ismerkedünk vele. Voltunk már egy - két helyen, fényűző pompában is láttuk a várost, és természetesen megismerkedtünk a kevésbé csillogó oldalával is. 

Azt hiszem elég is ennyi bevezetőnek. Ma egy kicsit volt időm szörfölni a neten, és végigjárni az nagyobb hírportálokat. Ott akadt meg a szemem a következő cikken, amelyet most megosztok veletek. Szóval adott egy londoni Ferrari 599-es boldog tulajdonos. Hősünk megveszi az óránként akár 330 km sebességre képes, gyönyörű fekete autót, közel 50 millió forintnak megfelelő fontért. Boldog, örül az autónak, majd elgurul a gyógyszere, és az általam eddig látott legegyedibb dizájnt adja szeretett autójának. 

Még mielőtt valaki arra gondol, hogy szépen lefóliáztatja, valami karbon hatású fóliával, az most meg fog lepődni. A tulaj nem mással, mint fekete bársonnyal vonatta be a csodajárgány karosszériáját. 

A nem mindennapi autó a járókelőknek is tetszik.

Ötletes, és egyedi ez a megoldás, az egyszer biztos. Nem sok autó rohangál az utakon, ilyen, ehhez hasonló külsővel. Lehet, hogy a fóliázás már a múlté lesz, és hamarosan jön az új divat, és a ruhagyárak elkezdenek ruhát tervezni autók számára? Mindenesetre a cikk nem tér ki arra, hogy milyen technikával került fel a bársony az autóra, illetve mennyire tartós ez a megoldás hosszú távon, főleg egy ilyen csapadékos országban, mint London. Ti mit gondoltok erről a megoldásról?

A rendszámot elölről lespórolták, de  nem a traffipax miatt.

A képeket sajnos nem én készítettem, de amit látom ezt a bársonyos csodát azonnal lefotózom nektek, hogy Ti is gyönyörködhessetek benne.